Május 30-án, 11.50-kor, Bálint Antónia Valériaként láttam meg a napvilágot. Az ikrek jegyében születtem, szűz aszcendenssel. 51 cm, és 2kg 45dkg voltam mindösszesen.

Az ikrekre jellemző örökmozgó vonás egész kicsi koromtól kísér. Már a születésemkor megmutatkozott, hiszen csak június 23-ára vártak, de nekem valami nagyon sietős dolgom támadt ebben a világban.  Szüleim elmondása szerint születésemkor csúnyácska baba voltam, de apukám csak annyit mondott: „Majd kialakul”.  Nem voltam rossz kislány, de sosem tudtam a fenekemen ülni.

Mikor megszülettem, egy két éves kisfiú már izgatottan várta kishúga születését. Bátyám, Attila ugyanis  két évvel korábban, június 7-én elsőszülött fiúként örvendeztette meg szüleinket. Ő is az ikrek havában született, szóval volt otthon mozgás bőven.

Az első találkozás azonban váratott magára. Születésem után ugyanis azonnal életveszélybe kerültem. Magzatvizet nyeltem, ami miatt nem volt szabad mozdítani az első órákban. Édesanyám is csak születésem után két nappal ölelhetett magához 15 dkg-val könnyebben, mint ahogyan megszülettem.

Egy éves koromra azonban már dundi kislányként mosolyogtam a nagyvilágra.

Szüleink, 19 éves korukban, mai szóhasználattal élve 2 év járás után, tulajdonképpen az akkori „divatot” figyelembe véve gyermekfejjel házasodtak össze. Mikor én második gyermekként megérkeztem, még csak 21 évesek voltak.

Szóval, két kis izgő-mozgóval kezdték alig felnőtt életüket.

Édesanyám ekkor varrónő volt, édesapám az Újpest, és a Magyar Jégkorong Válogatott már akkor legeredményesebb játékosa, túl az ’inzbrucki olimpián.  Javában tombolt a kommunizmus. Munka akadt bőven, legalábbis annyi, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy minket gond nélkül neveljenek.

És neveltek is becsülettel, szeretetben.

Életünk úgy zajlott, mint bármely normális életet élő családé. Picit akkor kezdett megváltozni, mikor anyukám ötlete nyomán, elkezdtem reklámfilmekben szerepelni. A változás csak annyi volt, hogy esténként lestük a tévét, felbukkanok e valamelyik reklámban. Előfordult, hogy az egész családunk szerepelt, például egy tejet népszerűsítő hirdetésben. Látható volt, ahogyan a család reggel készülődik, anyuka fonja be a kislány haját, apuka öltözteti a kisfiút, és ezen műveletek elengedhetetlen kelléke egy- egy pohár tej volt.

Szóval már néhány évesen kezdtem hozzá szokni, hogy a televízióban szerepelek, amit aztán ismerőseink dicsérő szavai nyugtáznak.

Az első szereplésemre 8 évesen került sor. Sándor Pál rendezésével forgatták az LGT show műsorát. Ebben szerepelt az Annyi mindent nem szerettem még című szám is. Pali bácsi ötlete az volt, hogy a refrénre hátulról mutatnak egy menyasszonyt, aki aztán megfordul, és akkor derül ki róla, hogy egy kislány. Életemben először kisminkeltek, majd remegő lábakkal kamera elé álltam. Akkor tanultam meg, hogy abba a kamerába kell néznem, amelyik tetején az a pici piros lámpa világít.

Aztán néhány reklámfilmtől eltekintve sokáig nem tekintgethettem a kamerába. Anyukám ugyanis úgy döntött, elég a reflektorfényből, ideje a lenini útra térni, és a jelszót megvalósítani: tanulni, tanulni, tanulni! És ebben teljesen igaza volt! Egy gyermeknek az iskolapadban a helye!

A kamerákat tornateremre cseréltem. Előbb a KSI, majd a Postás SE tornásza lettem. Apukám műkorcsolyázónak szánt ugyan, de néhány műkori edzés után inkább a korlátot, gerendát, „lovat”, és talajt választottam. Több Olimpiai Reménységek Versenyén arany-, ezüst-, bronzérmeket akasztottak a nyakamba, egyéni és csapatbajnokságok után. Tornász karrierem azonban 7. osztályban véget ért. Túl sok volt, hogy minden reggel fél 8-kor beültem a suli padba, majd délután négy és fél órát töltöttem az edzőteremben. Minden nyáron kétszer két hetes edzőtáborok voltak, ami napi legalább 2 edzést jelentett.

Ha keményebben erősítettünk, az azt jelentette, hogy a Népstadiont kétszer körbe kellett futnunk 40 fokban. Majd azokon a magas lépcsőfokokon, amin egy épp eszű ember vidáman ugrándozik felfelé, hogy kedvenc előadója koncertjét megnézze, mi „lépcsőztünk”. Vagy harmincszor haladtunk felfelé hol guggolva, hol egy lábon ugrándozva, hol pedig csak simán futva.

A korlátgyakorlatok alól pedig úgy háromhavonta „felmentést” kaptam, ugyanis kb. ennyi időnként lukadt ki a tenyerünk a korláton való pörgéstől olyannyira, hogy a húsunk is kilátszódott.

Arról nem is beszélve, hogy alkalom adtán, ha az edzőnk kedve éppen úgy diktálta, akkorát sózott ránk, hogy a megcélzott testrészünk majd beszakadt a hatalmas ütéstől. Köszöntem szépen, a nevelő jellegű ütésekből otthon is elegem volt.

Ezek a fantasztikus élmények aztán kiskamasz koromra összeadódtak, és arra a döntésre jutottam, hogy abbahagyom a tornát. Ebbe már nem hagytam beleszólást, bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a tornát is én választottam, és soha nem éreztem szüleim kényszerének. Mai napig is, az összes rossz élménnyel együtt, nagyon hasznos időszaknak tartom.

Majd elfelejtettem! A balett órákat valamiért kifejezettem utáltam. Pedig nézni imádom a balettet. Az sokkal kényelmesebb is. Folyt köv…